A főváros belvárosában könnyen fel lehet ismerni, ki a turista. Még csak arra sem kell figyelni, ki milyen nyelven beszél. A spanyolok vidám színekben, az olaszok mosolyogva és gesztikulálva, a franciák kíváncsian sétálnak. Köztük felbukkannak a magyarok is, és ha figyelmesek vagyunk, rögtön kiderül, hogy vagy rohannak, és nem veszik észre azt, amiért más fizet, hogy megnézhesse, vagy enerváltan, lassan vonszolják magukat, mint akikre mázsás súlyokat pakoltak. Normális ez?
Dr. Csernus Imre pszichiáter, a "provokatív, kiabálós" doki - új könyvvel jelentkezik az Ünnepi Könyvhétre. Ezúttal azonban nem a férfi vagy a nő, nem a párkapcsolati problémák kerülnek előtérbe, hanem a magyarság kérdése. Milyen egy magyar ember? Mit jelentett egykor a magyar virtus, és mégis hogyan tüntettük el magunkból? Miért nem tudjuk emelt fővel vállalni: itthon és külföldön egyaránt, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk? Mi lehet az oka annak, hogy a búval béleltek, a pesszimisták, a depressziósok, az alkoholisták országa vagyunk, és ezt a mintát veszik át tőlünk a gyerekeink is?
A szerző maga állapította meg a Jaffa Kiadó sajtónak tartott beszélgetésén, hogy elég nézni néhány percig az utcán sétáló embereket, és már a mozgás, a világhoz való viszony, az, hogy ki hogyan érzi magát a bőrében - árulkodik arról, magyar embert látunk-e vagy külföldit. Sajnálkozva állapította meg, hogy hiába voltunk egykor Európa híres kalandozó, hódító népcsoportja, akit egyszerre féltek és csodáltak, mára kiveszett belőlünk a virtus, a bátorság, az igazi kíváncsiság.
Fotó: Jaffa kiadó
Te mitől érzed magad magyarnak?
A magyar című könyv rendhagyó módon kezdődik, az olvasónak ki kell tölteni az első oldalt, mielőtt olvasni kezdi: mitől érzi magát magyarnak? S miután elolvasta a könyvet, az utolsó oldalon is talál egy kérdést...
Dr. Csernus Imre:
Ezzel az indítással az volt a célom, hogy az emberek megfogalmazzák, mit is jelent számukra a magyarságuk - vallotta be az eseményen a szerző. Sőt, ha húsz, harminc év múlva ez a könyv még mindig a könyvespolcukon lesz, ha megöröklik majd a gyerekeik, és fellapozzák, ők is lássák, mit gondoltak a szüleik arról, hogy magyarok. Mostanában sokat foglalkoztat engem is, ahogy másokat a világválság, a globalizáció, a körülöttünk zajló háborúk. Ahogy ez lenni szokott, ha valami foglalkoztat bennünket, akkor az a téma szembe is jön. Mindenhol észrevesszük.
Rám Abaházi Csaba egyik rádiós műsora volt olyan hatással, hogy észrevettem, az engem foglalkoztató kérdések, és a rájuk adható válaszok nagyban összefüggnek azzal, miként éljük meg a magyarságunkat. A régi Jugoszlávia területén születtem, nekem, nekünk ott mást jelentett, kisebbségként, hogy magyarok vagyunk. Nyilván itthon, a fővárosban ez egy természetes dolog, hogy magyarul beszélünk, ha kilépünk az utcára, minden felirat magyar, nem kell suttogva, halkan beszélni. Mégis, épp Szerbiában hallottam, hogy "a magyarok szolgáknak valók". Ez egy nagyon kemény állítás. Elgondolkoztatott. Hiányzik mások szerint a belső tartásunk? Nincs már bennünk az a virtus, amire még a történelem órákon is utalunk? Gyávák vagyunk és olyanok, akik nem vállalnak felelősséget a tetteikért? A második világháború idején köztudott volt, hogy Párizs utána Budapesten van a legtöbb besúgó. Miért áruljuk el egymást? Miért nem tartunk össze? Ezek olyan kérdések, amelyekre a könyvben keresem a választ.
Teljesen másképp hat a pszichére egy ilyen zene, mint egy szomorú.
Majd megpróbálom, talán, kicsit?
Dr. Csernus Imre:
A gyáva magyar nem éli az életét szenvedélyesen, miközben telve van bűntudattal, ez viszont meglátszik a viselkedésén, a mozgásán, és még a szóhasználatában is - vázolja fel a problémát a pszichiáter. - Aki olyan szavakat gyakran használ, mint a próbál, a talán és a kicsit, arról nem mondhatjuk el, hogy birtokolja a magyar virtust, hogy bátor. Sokkal inkább gyáva, és gyáva módon is él. Néhány alkalmat, eseményt kivéve nem tudunk örülni, együtt örülni a sikernek. A nemzeti öntudat a sporteseményeken még erős, szurkolunk, ordítunk, büszkék vagyunk, lengetjük a magyar zászlót. De itt is csak az aranyéremnek örülünk igazán, és az ezüstnél már fanyalogni kezdünk.
A tavalyi két Nobel-díj percekig, hetekig hatott az emberekre, ma már talán azt sem tudná megmondani az utca embere, név szerint kik kapták, vagy milyen területen, milyen eredmény kapcsán. Nyilván fontos az egyéni teljesítmény, de az is jó, ha valamihez kötődünk, ha van "közös öröm", "közös eredmény". A siker vagy a sikertelenség nagyon fontos identitásképző, de ha mindig csak másokat hibáztatunk ezért vagy azért, az saját magunkra is vissza fog hatni.
A magyar himnusz az egyik legszomorúbb a nemzeti himnuszok között. Nincs nemzeterősítő dinamikája, és persze a lelkesítés is hiányzik belőle, inkább egy könyörgés, másra való hagyatkozás, majd az Isten megoldja, megvéd, megóv. Teljesen hiányzik belőle az egyén felelősségvállalása. Nem is esik jól hallgatni egy sporteseményen egy pergős, vidám, lelkesítő himnusz után. Épp ezért nemrég megkértem valakit, hogy zenésítse meg, gyorsítsa fel, tegye lelkesítővé. Teljesen másképp hat a pszichére egy ilyen zene, mint egy szomorú. Ha röviden kellene megfogalmaznom, miért fontos a könyvem: a problémák felvázolása után segítséget nyújt abban, hogyan érezzük magunkat jobban, hogyan legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk.
A szerző A Magyar című könyve már elérhető a Jaffa kiadó gondozásában.
